A sztori:

Létezik egy párhuzamos univerzum, ami pontosan olyan, mint a miénk, csak emberek helyett a kacsák (!!) kerültek a tápláléklánc csúcsára. Itt él Howard, akiről az égvilágon semmit sem tudunk meg, csak azt látjuk, hogy hazaér, leül a tévé elé, majd hirtelen egy ismeretlen energia kirángatja a nappalijából, áttépi legalább 5 szomszédos lakáson, és minden környező épületen, majd a derék kacsa sipítozva az égbe emelkedik egy égő fotelben. Egészségünkre!
Ezek után hogy-hogy nem, a Földre pottyan, ahol mindenki elkezdi csesztetni, majd megismeri a helyes rocker csajt, aki szállást ad neki. Később megismerkedik tudósokkal, akik kivételesen nem akarják boncasztalon látni a jó öreg hápogót, hanem segíteni akarnak neki. Kiderül, hogy a titokzatos energiát ők idézték elő valami géppel, és ezzel haza is tudják küldeni ezt a szerencsétlent. Viszont mikor megpróbálják, valami félre csúszik, és egy fekete démon szabadul a földre, aki a haverjait akarja ideszállítani és leigázni a világot. És ki más menthetné meg az emberiséget, mint „Howard, the fucking duck „?!

Problémák:

Utólagos kutatásom alapján kiderült, hogy a "Howard, the duck” egy létező képregény-sorozat Amerikában, amely 1973 óta fertőzi a jónép agyát. Ennek sikerén gondolta úgy George Lucas és csapata, hogy a Jedi visszatér után a világra szabadítják a kedves kacsa sztoriját. Nem lehet csodálkozni, nem tudom milyen cuccon volt éppen rajta akkoriban a szakállas, de a Willow nevű gaztettet is ekkoriban követte el.

A film legnagyobb problémája, hogy mocskosul debil. Illetve, hogy az ember azt gondolná, hogy egy kedves kis gyerekfilm az űrből jött kacsáról, akit befogad egy család, és majd együtt menti meg a világot a 4 éves Codyval és a nem kevésbé cuki 12 Emilyvel. Lóf.szt! Ez a film egy akciófilm és egy gusztustalan horror keveréke némi science fiction beütéssel, nyakon öntve a ’80-as évek homoerotikus hajmetál és szintipop dalaival. Vödröt!
Legalább maga a főszereplő lehetne vicces vagy látványos (jó, értem én, hogy akkoriban még nem rittyentettek univerzumokat a filmek mögé CGI-jal, no de ennél bizonyára a Szomszédok jelmezese is jobbat hozott volna össze Etus kerámiakészletével). Howard nem más, mint egy szerencsétlen törpe, akire ráhúztak egy kretén fehér jelmezt, a fejét pedig beleerőltették egy papírmasé golyóba. Mimikája nincs, hangsúlyozása nincs, mozgása egy nagyon részeg sánta majoméra emlékeztet. Akkor mije van az öreg kacsának, ami a képernyő elé ülteti a népet? Semmije…

Bizonyára a színészeknek sem lehetett könnyű végig tolni egy ilyen filmet egy úgy, hogy a dialógusok 90 %-ában egy műanyaggolyóhoz kellett beszélniük. No nem mintha sztárparádét vonultatna fel a cast, de azért a B-C-D osztályú hollywoodi kopogtatók mellett feltűnik a filmben például az Oscar-díjas Tim Robbins, aki ugyan nagyon dobbantott a Remény rabjaival, de azért nem makulátlan a filmográfiája (pl.: Taplófejek, Divatdiktátorok vagy éppen ez az égetnivaló szárnyasról szóló agymenés).

Hiába keresgélek pozitívumot a filmben, nem találok. A sztori rém bugyuta, a színészek egyszerűen nem tudnak emlékezeteset alkotni ilyen körülmények között, a jelmezek és a díszletekről pedig inkább nem szólnék, mert csak felidegesítem magam. Ja, mondjuk a film végi főgonosz, a szörny egész undorítóra sikeredett, gondolom ez akkoriban nagy szám volt. Most csak trash, de a legbűzösebb fajtából.

 Hogy egy klasszikust idézzek kedves Howard barátunkkal kapcsolatban: a film megtekintését semmilyen korosztálynak nem ajánljuk.

 A klasszikus trailere:

Ez a film olyan, mint :

ha egy majom hátulról megerőszakolna egy kacsát- gusztustalan és az ég világon semmi értelme sincs.